Apaseb és a pánikbetegség összefüggése

Végig itt volt az orrom előtt ez az összefüggés, de hát Rómát sem egy nap alatt építették,
nem igaz? Az előző blogokban írtam arról, hogy hogyan jutunk el oda, hogy szeretjük
magunkat, de azt még nem mondtam el, hogy honnan indultunk. Nálam a pánikot és a
szorongást az indította be, ha nagyon meg akartam felelni és úgy éreztem, hogy nem vagyok
elég jó valakinek. Leginkább párkapcsolati szinten. Amint szakítottam valakivel, hirtelen
csodálatos virágzásnak indultam. Elégnek és szerethetőnek éreztem magam, kaptam is a
pozitív visszajelzéseket, egészen addig míg nem léptem újra kapcsolatba valakivel. Akkor
valami megváltozott. Egyre többet szorongtam, egyre jobban meg akartam felelni és ha
halvány jele is volt annak, hogy nem vagyok elég, akkor jöttek a rohamok. A pszihológia azt
mondja, hogy egy lány életében az első férfi az apja. Ahogy ő bánt veled, azt a mintát fogod
futtatni és keresni a párkapcsolataidban. Ideje volt hát, hogy górcső alá vegyem ezt a
kérdést is…vajon engem hogy szeretett az apám? Az ő korosztályában nem volt divat
kimutatni a szeretetet. A férfiak érzelmileg elérhetetlenek voltak, ölelés vagy puszi, ne adja
isten kimondani, hogy szeretlek pedig végképp nem volt opció. Visszagondolva mindent
elkövettem, hogy azt érezzem, bármit is teszek, akkor is szeretve vagyok. De mindegy mit
tettem, sosem éreztem. Legalábbis nem úgy, ahogy arra igényem lett volna. Rá kellett
jönnöm, hogy akinek folyamatosan meg akarok felelni, az még mindig az apám. Hogy mit
jelent ez a párkapcsolatban? A tudatalatti újra és újra behúzza ezt a szituációt, ahol reméli,
hogy végre nyertesként kerülök ki ebből a „csatából”. Ennélfogva, folyamatosan érzelmileg
elérhetetlen férfiakat vonzottam be. Hogy voltak-e olyan jelentkezők, akik érzelmileg
elérhetőek voltak? Természetesen voltak. De azok nem illettek a háborúmba. Velük nem
tudtam rekonstruálni azt a fájdalmat, amit újra meg újra meg akartam gyógyítani azzal, hogy
hátha majd most tudok olyan dolgot tenni, amiért szeretni fog a férfi. Hátha most engem
választ. Hátha elég leszek neki. Hibáztatom-e az apámat? Lehet-e valakit hibáztatni a nem
tudásért? Ha elég érett lett volna érzelmileg, sosem hagyta volna, hogy azt érezzem, nem
szeret. Annyit adott, amennyije volt. Hogy én mit kezdek ezzel, az az én dolgom.
Gyűlölhetem, haragudhatok, de attól még a probléma nincs megoldva. Az egyetlen
megoldás az elfogadás és a fegyver letétele.